Kellően módosítottam tudatomat a gyógyszerrel. Ötletem sincs, mennyit vettem be – azt hiszem, pont eleget. Remélem, kibírom, hogy ne vegyek be többet, mert az idő már most is sokkal gyorsabban telik, mint az indokolt lenne. Fél 3 múlt, pedig csak most érkeztem (fél 11-kor).
Puha minden és laza. Aggaszt, hogy lebuktatom magam Rómeó előtt ilyen állapotban, akinek fogalma sincs, mit is csinálok – vagy legalábbis nem adja jelét, hogy gyanakodna. Ennek ellenére tudom, hogy le fogok bukni. Valahogy el kellene mondanom neki az igazságot, mert ha hetek után jön rá, hogy végig hazudtam, az sokkal, sokkal rosszabb.
Csak annyira félek, hogy elveszítem. Reménykedem benne, hogy itt tényleg anonim maradok, és senki nem fog rájönni, ki is írja ezeket a sorokat (csak azok, akik tudják. És nem adják tovább). Az anonimitás védő pajzsa mögül nyugodtan leírhatom, hogy szerelmes vagyok. Soha ennyire, 20 évig nem is tudtam, hogy ez ilyen is lehet. Hogy ez ilyen.
Próbálok adekvátan kommunikálni az emberekkel, szóval most egyelőre ennyi elég – nem tudok 80 fele figyelni. 😀 (Meg még arra is, hogy ne buktassam le magam.)
Én is azt hittem, hogy nem vagyok rá képes. Sőt, vannak időszakaim mikor úgy érzem, egyáltalán nincs semmilyen érzelem bennem… (Meghatározó felismerés volt, mikor 14 évesen simán, érzelmek nélkül ki tudtam volna dobni az amúgy imádott macskámat a 10.-ről. Normális esetben a legyeket sem csapom le, szóval azóta néha félek magamtól.)
Aztán megjelent ez a pasi, mint valami isteni küldemény és kiderült, hogy mégis képes vagyok rá. Persze nem mondom, hogy nem félek… Nagyon-nagyon félek.
Szerelmes vagy, csodálatos lehet. Én évek óta nem vagyok képes ilyen érzelmekre, annyira rettegek, hogy véget ér, hogy már el se kezdem és teljesen elzárkozok minden kapcsolat elől.